Nem érdeköl semmi engöm,
Csak a fű a legelőkön.
Nagy a bendőm, nagy a fejem,
Sok észt biz’ nem adtak nekem.
Nézek ki a nagyvilágba,
Nagy fejemből ki a tájba,
Felfogni már nem tudhatom,
Mi a proton, mi az atom.
Kisebb, mint a fű, de nem víz,
Ehető tán? Nem Isten bíz’.
Noszogatnak ezzel-azzal,
Arrébb megyek fél arasszal.
Hogyha ütnek, elindulok,
Hátranézek, kolompolok.
Hogyha van fű, boldog vagyok,
Minden este tejet adok.
Lelegelem, jól megrágom,
Lenyelem, de viszontlátom.
Délután csak pihengetek,
Metánfelhőt eregetek,
Üvegházról mit sem tudok,
Ózonlyukkal jó haverok?
Hogyha itt a naplemente,
Elindulok hazafele.
Szapora, ha néha elkap,
Hátsómra majd jól rászárad.
Lepényt hagyok magam mögött,
Hogyha lehet, négyet-ötöt.
Nagyok, mint a malomkerék,
Imádja az összes veréb.
Az emberek káromkodnak,
Nem látják és belecsúsznak,
Pedig ott van pont középen,
A járdát bizony jól kimértem.
Hazaérek istállómba,
Padlóm csupa szalma-széna.
Gazdasszonyom, mikor megfej,
Jó érzés ez bikafejjel,
Egy tőgy van csak? Bánja Ráró!
Szegény sajnos rövidlátó…
Szomszéd akol boldog nagyon,
Holnap is jön majd a barom.
Éjjel meg a kutya, macska,
Tejbulit csap a kontómra.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.